Kerekes Tibor
|
| Afrikában járva megtapasztalhattuk, hogy milyen az igazi szegénység. Ahol megfordultunk, mindenütt kéregetőkbe botlottunk, illetve bárhol, ahol megálltunk, ahogy megláttak bennünket odajöttek és mindenki ajándékot kért. Ez nekik annyira természetes volt, mint nekünk itt bemenni a boltba és vásárolni.
Volt aki erőszakosabban kérte, volt aki szebben. Maliban voltak olyan faluk, ahol a gyerekek viselkedésén meglátszott, hogy milyen a törzsfőnök. Az egyik helyen megrohanta az autót vagy 100 gyerek, másztak fel a tetejére és rángatták volna fel az ajtót – erről vannak videó felvételeink is – a másik faluban pedig a falu szélén, az út két oldalán álltak a gyerekek, integettek és azt skandálták, hogy kadu-kadu, ami azt jelenti, hogy ajándék-ajándék.
Maliban az emberek nádfedeles, kör alakú sárkunyhókban élnek, mintha visszacsöppentünk volna a középkorba.
Kerekes Tibortól az ő étkezéseikről, „mindennapjaikról” is sok mindent megtudtunk. Az étkezésünk elég érdekes volt, ritkán volt olyan nap, amikor volt időnk reggelizni, többnyire felkeltünk, bontottuk a sátrat és indulás. Ilyenkor út közben – verseny közben – próbáltunk enni. Odafelé csak itthonról vitt dolgokat ettünk Afrikában, de visszafelé már bátrabbak voltunk. Marokkóban ettünk grill csirkét, de valami fitness csirke lehetett – alig volt rajta hús.
Visszafelé volt egy mauritániai kísérőnk, aki meghívott bennünket egy „buckába”, ahol kecskehúst grilleztek. Körbeültük az asztalt a mauritániai arabokkal és úgy ettük a frissensült kecskehúst, hozzá coca-colát ittunk. Nem volt rossz ízű és nem is lett tőle semmi bajunk. Negatív kajaélmény még odafelé, Franciaországban ért bennünket, ahol kis híján betegek lettünk egy étteremben felszolgált ételtől.
Maga a verseny nagyon kemény volt, navigáció alapján kellett megtalálnunk a pontokat. Ezek vagy számok, vagy betűk voltak és nem mindig voltak pontosan feltüntetve a koordináták. Volt, amikor még három-négy km-es körzetben kellett megkeresni, és volt amikor megmásztunk egy 800 méter magas sziklahegyet is, és végül egy villanyoszlopon találtuk meg a betűt visszafelé jövet.
Szóval nem voltak nagyon pontosan kihelyezve ezek a pontok, és olyan is előfordult, hogy az előző csapattárs letakarta, vagy odébb görgette a követ - emiatt óvások is voltak. Egyszer egy tengerparton, egy hajó oldalán kellett megtalálnunk egy betűt, de ahhoz meg kellett várni az apályt, hogy látszódjon. Csabi be is úszott a hideg vízben és úgy fényképezte le. Mindenki más betűt látott, de végül is elfogadták, amit mi lefényképeztünk.
Tehát a feladatok megoldásához mindenképpen jó tájékozódó képességre volt szükség. A napi távok átlagban 800 kilométeresek voltak. Mindig reggel hét órakor volt a rajt és általában hajnalban értünk be a célba, így eléggé keveset aludtunk, ami eléggé megterhelő volt.
Az út hegyvidéken, sivatagon folyómedreken keresztül vezetett, egy folyómederben el is akadtunk, többször a csörlőre is szükségünk volt. Egy alkalommal angolok húzták ki az autónkat. Ez fordítva is előfordult, egyszer egy versenytársunk szintén egy folyómedren akart átmenni, de nem jött neki össze, elásta magát az iszapban, neki pedig mi segítettünk. Ekkor majdnem bajba is kerültünk, mert a lökhárítónk a hegesztésnél elengedte magát. Így aztán a következő napot úgy kellett kezdenünk, hogy valami műhelyt kerestünk és Roland meghegesztette a lökhárítót, hogy tovább tudjunk menni. |
|
